Ahogy arról hétfőn írtam egy bejegyzésben, a magánhangzók felismerésének, megkülönböztetésének gyakorlásához visszanyúltam egy régebben használt módszerhez, a fonomimika módszeréhez. (Már most szeretném leszögezni, hogy nem búvárkodtam heteken, hónapokon át a módszer mibenlétét kutatva, bár bevallom pár napja olvasok egy 1934-es módszertani könyvet ebben a témában, de nem azért, hogy azt szeretném teljes mértékben alkalmazni, csak kíváncsi lettem. Nem szeretnék az egyes módszerek mellett, vagy ellen kiállni.)
Meggyőződésem, hogy nincs egyetlen célravezető módszer az olvasástanításban, minden egyes gyereknek megvan a maga kis útja, ami elvezet a betűk megtanulásához, nekünk pedig az a feladatunk, hogy segítsük őket ezen az úton. Hogy kiket mivel, és hogyan az a gyerekektől függ.
Meggyőződésem, hogy nincs egyetlen célravezető módszer az olvasástanításban, minden egyes gyereknek megvan a maga kis útja, ami elvezet a betűk megtanulásához, nekünk pedig az a feladatunk, hogy segítsük őket ezen az úton. Hogy kiket mivel, és hogyan az a gyerekektől függ.
Ahhoz, hogy mindenki megtanulja, melyik hanghoz melyik betű tartozik, jól jön az órák elején a bemelegítés. Minden magyarórát azzal kezdünk, hogy sorban végigmondjuk a magánhangzókat, a hozzájuk tartozó hívószavakkal és közben mutatjuk is a megfelelő kézjelet (a – alszik, á – állj, e – eszik, stb.).
Ezek után magánhangzókártyákat mutatok véletlenszerű sorrendben, a tanulóknak pedig az a feladatuk, hogy kimondják a hangot, a hívószót, és mutassák a hozzá tartozó mozdulatot.
Egyébként az év elejétől folyik ez a hangoztatás, persze a kézjelezés nélkül, amikor olvassuk a könyvben a magán-és mássalhangzókat, mindig megbeszéljük, hogy melyek a magánhangzók, és melyek a mássalhangzók, mégis keverik, keverték. Most viszont annyira ügyesen megy ez a mutogatással egybekötött „mondókázás”, hogy néha nekem kell gondolkodnom, hogy melyik magánhangzó következik. Ez körülbelül 5 percet vehet el az órából, amit lehet pihenésképpen az óra közben is alkalmazni.
